Homeopátiásan adagolt gyász

Férjét, gyermekeit elveszítő fiatalasszony útja az elfogadásig

Első komoly szerelem mindkettőnk életében. Már középiskolában kezdődött, hol együtt, hol külön voltunk, aztán egyszer csak megkérte a kezem. Én 18 voltam, ő 21 mindössze. Kapott egy katonai behívót, osztott szorzott, rájött, mire hazajönne, bottal üthetné a nyomom. Egyébként én is úgy gondoltam, megyek egyetemre, új élet, új emberek, ki tudja?

De nem így történt, hanem elkezdődött egy nagyon boldog időszak. Nem gondoltunk gyerekre, csak úgy éltünk a jelennek. Aztán jött a baba, és még boldogabbak lettünk.

Egyetem után egy évet dolgoztam, de úgy gondoltuk, az új tanévet már nem kezdem, jöhet a második gyerek. Ő az egyetlen „tervezett” baba. A következő − alig hét hónap múlva − csak úgy jött, így a két fiunk mellé megszületett a kislányunk is.

Ez egy nagyon nehéz időszak volt. Három pici gyerek, a nagyszülők távol, semmi segítség. A férjemnek sok idő kellett ahhoz, hogy a szükségest megteremtse, így én egyedül voltam a gyerekekkel. Olyannyira elfáradtunk, hogy egymásra nem is volt erőnk. Nem arról volt szó, hogy nem szerettük egymást, de mégis, elsősorban szülőtársakká váltunk. A férjem sokszor elaludt a gyerekekkel, annyira kimerült volt. Én erőltettem a fent létet, hogy jusson magamnak is valami, egy kád víz, egy kis olvasás, aztán én is kidőltem.

Így éltünk. Ő különmunkák után járt, én egyre frusztráltabb voltam. Semmi külső kapcsolat, barátok, valami kis esemény, csak a négy fal, és a kicsik. A mai eszemmel fogadtam volna egy gyerekvigyázót, hogy hetente egyszer elmehessünk egy moziba, vagy valahova, de ez fel sem merült. Nem is volt szokás akkoriban.

Ilyen körülmények között történt, hogy a kezdeményezésemre elindultunk egy szombati napon azzal a tervvel, hogy a nagyobb két gyereket letesszük a nagyszülőknél, és a kicsivel − aki még szopott − felmegyünk Pestre egy kiállításra.

Déli órák voltak, esős, borongós nap. Jött egy jobbos kanyar, de mi mentünk tovább, egyenesen neki egy fának. A férjem elaludt, vagy kihagyott egy pillanatra, nem tudhatjuk. Én hátul ültem. Általában mindig néztem az utat, most éppen nem, különben sikítottam volna. Mire felnéztem, már jött a fa, megállíthatatlanul.

 Elsősorban megtanítják, hogy mi az igazi fájdalom, aztán hogy a legnagyobb szenvedés is túlélhető, mi több, növekedhetünk is általa.

Majd amikor már a gyász fájdalma csendesedik, megtanítják, hogy nincs valódi halál, megsemmisülés, mert itt vannak velünk eltávozott szeretteink örökre.

Itt vannak alkotásaikban, a kertben nagyapánk által ültetett diófában, amelynek árnyékában reggelizünk nyárról nyárra.

Itt vannak tanításaikban, amikor a rántást kavarjuk, és anyánk hangját hallva ­­– kislányom, a paprikát meg ne égesd – lehúzzuk a tűzről.

Itt vannak gondoskodásukban, amikor szaladunk a kisfiunk után a jeges szélben egy sállal, és a magunk gyermeki nyakán érezzük a bolyhos meleget, melyet nagyanyánk borított köré a kézzel kötött sáljával.

Itt vannak a lemondásban, mikor megvesszük serdülő lányunknak a vágyott ruhát, kisbiciklinkre emlékezve, melyet apánk túlóráiból vett nekünk.

Itt vannak jó szokásaikban, amint kezemben tartom a könyvet, amit olvasok, és nagyapám meleg kezét érzem, amint elvezetett a könyvtárba, és őt látom, amint orrára csúszott szemüveggel olvas a kedvenc fotelében.

Itt vannak érintéseinkben, mikor simítjuk párunk haját, és felrémlik egy hajdan volt kislány rakoncátlan haja, amelyet reggelente anyánk próbált megzabolázni.

Itt vannak vigaszaikban, mikor gyerekünk lehorzsolt térdére tapaszt teszünk, mikor a lógó orrú kamaszt megöleljük, mikor csak csendben hallgatunk egy búslakodó baráttal, érezve azt, hogy valaha ez nekünk is segített.

Itt vannak a dalra fakadásunkban, a viccelődéseinkben, a morgásainkban, a zsörtölődéseinkben – minden megnyilvánulásunkban.

Itt vannak az ünnepeinkben, a karácsonyfa fényeiben, a húsvéti sonka sós ízében. Itt vannak a komor téli hajnalokban, vidám nappalokban, nyári naplementében. Itt vannak az otthonunkban, és itt vannak a nagyvilágban. És itt vannak szívünkben, és itt a gyermekeinkében is, akik pedig sosem látták őket.

Mint ahogyan mi is mindenütt ott leszünk örökre, amíg a világ világ.

Singer Magdolna

A gyász a veszteség által kiváltott reakció. A veszteség jelentheti egy párkapcsolat megszakadását, munka elvesztését, nyugdíjba vonulást, költözést, de a legintenzívebb érzelmeket kiváltó esemény szeretteink halála. Ilyenkor szeretetünk, ragaszkodásunk tárgyát veszítjük el.

A veszteségre adott reakció számos tényezőtől függ, ezek lehetnek az elhunyttal való kapcsolat jellege, a halál módja, a gyászoló életkora, neme, alapszemélyisége, megelőző életeseményei (korábbi veszteségek), betegségei (különösen a depresszió), aktuális pszichés állapota (egyidejű krízishelyzetek), kulturális környezete, vallásossága, szociális kapcsolatrendszere. Ennek megfelelően a gyász mindig egyéni, ezért nehéz egységes rendszerben leírni.

Tizenhét éves kisfia, Simon halála után Dee Cooper megindítóan ír érzéseiről. Szavai nagy erővel figyelmeztetnek arra, hogy a gyász a legnagyobb mértékben személyes, nem alkalmazkodik elméleti elképzelésekhez, szégyenkezés és félelem nélkül integrálható az ember életébe.

Vak szemgödör. Halott sirály.
Kiholt a tenger: medre már
vak szemgödör. Halott sirály
lelke vijjogva visszaszáll.

Megyek az utcán sehova.
Megyek se ide, se oda.
De jön talán a villamos,
mely téged végre visszahoz.

Singer Magdolna

Felkészülés egy boldog öregségre

Manapság botrány megöregedni. Botrány nem botrány, tesszük, mivel nincs választásunk. Persze, húzzuk, halasztjuk az időt, bevetünk ellene mindenféle praktikát, krémeket, testépítést, plasztikai műtétet, és így tovább, még talán a hazugságtól sem rettenünk vissza, hogy letagadjunk néhány évet.

Aztán ott van az a különös nyugtalanság is, ami úgy negyven felé ér el bennünket, az úgynevezett middle life krízis. Te jó Isten, már ennyi éves vagyok, és még mindig csak itt tartok? Az ember számvetést készít, mi az, amit megvalósított fiatalkori álmaiból? Rájön, hogy alig valamit. De míg eddig elhitte, hogy előtte az élet, és bármi megtörténhet, most kezd gyanakodni, lehet, hogy amit eddig nem ért el, azt már soha nem is fogja?

Szülői gyász feldolgozása sorstárs csoport segítségével

(Az első magyar gyermek hospice létrejötte alkalmából rendezett nemzetközi gyermek hospice kongresszuson tartott előadásom. 2010.május 18.Pécs.)

Létezik-e bármi is a világon, ami segíthet egy szülőnek megtalálni a lelki békéjét gyermeke elvesztése után? A szülői gyász olyan feneketlen és sötét, mint egy mély kút, ahova soha nem jut el a fény, és remény sincs arra, hogy valaha is eljuthat.

Egyre több virtuális emlékhely, virtuális temető születik az Interneten. Jó-e ez vajon a gyász feldolgozásának szempontjából?

Mint minden, ez is lehet jó, is, rossz is. Attól függ, mit jelent a gyászoló személy számára az emlékhely, milyen mértékig vonódik be, mennyire tartja fogva. A vetélés, vagy szülés körüli halál következtében elveszített kisbabák szülei például szívesen helyezik el történetüket és ha van, babájuk fényképét az angyalokszulei.hu portálra. Sok anyával beszélgettem, akik fel-fellátogatnak újra és újra, gyújtanak egy mécsest és sírdogálnak egy sort. Ez a kezdeti időben lelki szükségletük, amely az idő múlásával egyre csökken. Ritkulnak a látogatások és kevesebb a könny. Ez a portál ízléses, valódi célt szolgál, az emlék állítását, az emlékezést, a megnyugvást. Sorstársi közösség is egyben, amely puszta létezésével támaszt nyújt.

Vannak azonban olyan emlékhelyek is, ahol a gyertyagyújtás fizetéshez kötött, és verseny alakulhat ki, hogy kinek a halottja kapja a legtöbb "szavazatot", azaz, kinek a gyertyáját gyújtják meg többször. Hallottam egy édesanyáról, aki több százezer forintot költött már erre, mert fanatikusan törekszik arra, hogy az ő gyermeke nyerje meg a versenyt. Ez biztosan csak rövid távú megnyugvást hoz, hosszú távon nem szolgálja a megbékélést, elfogadást. gyakorlatilag foglyul ejti a gyászolót, oda vonzza, odaköti a virtuális temetőhöz, és elvonja őt a feldolgozás fájdalmas, fáradságos, de előrevivő munkájától.

Jaj, Alaine, de örülök neked! Visszakaptunk téged! Tudod, hogy hetekig nem voltál tiszta tudatodnál? Sehogy sem tudtunk kapcsolódni hozzád, mert mindenfélét beszéltél össze-vissza. Azt hittem, így fogsz meghalni. Emlékszel valamire?

Nem, semmire. Vagy nem is tudom. Azt tudtam, hogy egyre rosszabb. Aztán az egyik reggel felébredtem, és nem tudtam, mi a nevem. Ez annyira sokkoló volt, ez volt az utolsó csepp.