Gondolom, mindenki azt hiszi, nyaralok, azért tűntem el, pedig éppen ellenkezőleg, túl sokat dolgozom. Kézirat leadási hajrában vagyok, de utána sem lesz jobb, mivel összetorlódtak a feladatok. De nem baj, szépen elhordom a hegyet, amit magam hordtam magam elé.  Amiről mesélni akarok: a múlt pénteken a Kossuth Rádióban egy olyan műsorban voltam szakértő, ahol özvegyek beszéltek az életükről.

Voltak szomorú, és örömteli sorsok is. A kezdet mindenkinél egyaránt tragikus, hiszen elveszítették a férjüket, feleségüket. Viszont aztán különbözően alakult az életük. Egy fiatal nő, aki egyedül maradt a gyerekével, még a férje nagy vállalkozása is a nyakába szakadt. Kezdetben majd belepusztult a fájdalomba, és járt pszichológushoz is, és egyéb segítségeket is igénybe vett, hogy egyáltalán képes legyen valahogy elboldogulni, főleg, a gyerekét becsületesen nevelni. Aztán valahogy kimászott a veremből, és lassan magára talált. Ma már egy ragyogó nő, aki kézbe vette a vállalkozást, kitanulta a csínját-bínját, és erős kézzel irányítja, és az egész életét is hasonlóan. Elégedett, boldog ember, és elfogadta, megbékélt férje halálával. Vannak szerelmi kapcsolatai is hosszabb-rövidebb ideig, és bár még nem állapodott ugyan meg, de úgy tűnik, ennek nem a fel nem dolgozott gyász az okozója.

Ez volt az örömteli történet, a többi kevésbé az. A férfi interjúalany Aigner Szilárd volt, ő fiatalon veszítette el fiatal feleségét, és egyedül maradt 5 éves kisfiával. Bár megnősült pár év múlva, és már vagy 20 éve él ebben a házasságban, reméljük, hogy boldogan, de a feldolgozás kevésbé sikerült neki, máig mély fájdalom van benne a sors igazságtalansága ellen, hogy hogy történhetett, hogy egy okos, szép, fiatal nő ereje teljében meghal. Akkor neki helyt kellett állnia, a kislányával törődni, a munkahelyén folytatni a munkát, mintha mi sem történt volna - nem volt talán módja sem saját magával elmélyülten foglalkozni, örült, ha egyáltalán vinni tudta a mindennapjait. A férfiaknak amúgy is nehezebb a sorsuk, nem akarják kimutatni elesettségüket, így aztán kevésbé kapják meg a támogatást is sajnos.

A harmadik személy egy idősödő nő volt, aki pár év keserves küszködés után most már végre úgy érzi, merne nyitni a világ felé, és akár képes lenne új kapcsolatra is, ám az ő korában, egy vidéki városban nem is olyan egyszerű ezt megvalósítani.

Akárhogy is nézzük, nagyon nagyon nehéz sors. Elveszíteni a társat, és vele az álmainkat, reményeinket, a közös jövőt: mindezt elfogadni nem könnyű.